2013. január 30., szerda

A kicsi virág

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az ég alatt egy hatalmas dimbes-dombos virágos mező. Ameddig csak a szem ellátott, napraforgók végtelen tengere hullámzott a nyári szélben. Minden reggel, mikor a Nap felkel, a virágok felemelték alvó fejüket és mosolyogva tekintettek fel az égre, szerelmes csillagukra.
Egész nap ringtak és táncoltak, hullámoztak és énekeltek, míg napnyugtakor lehajtották fáradt fejüket és egész éjjel aludtak.
Aztán felvirradt ismét egy reggel és kezdődött minden előröl. Táncoltak és forogtak, énekeltek és hajladoztak szorosan egymásba karolva a napraforgók. Majd mikor a Nap eltűnt a dombok mögött, bódultan hajtották fejüket mély álomba.
Történt aztán egy reggelen, hogy lent a virágok száránál, kibújt a földből egy apró kis napraforgó. Nyújtózott egyet, felemelte fejét és körülnézett. Nem látott mást csak ringatózó leveleket és fel-fel csillanó fényességet a kék égen. Próbált ágaskodni, próbált kapaszkodni, de nem sikerült meglátnia azt, ami felé a többi nagy napraforgó annyira nyújtózkodott. Tolakodott, lökdösődött, de nem tudott kilátni a fölé tornyosuló hatalmas virágoktól. Este bánatosan hajtotta le a fejét és szomorú álom borult rá.
Reggel fáradtan ébredt és nem sok ereje volt ahhoz, hogy ismét kapaszkodásba kezdjen a fény felé a többi virág között. Egy kicsit próbálkozott, egy kicsit erőlködött, de végül lehajtotta a fejét és a napraforgómező bódult hullámzása és elvarázsolt éneke álomba ringatta. Elaludt. Mikor felébredt korom sötét volt. És csend. Vagyis voltak hangok, de ez csend volt a mező nappali zsongásához képest. Az összes virág aludt. Lehajtott fejjel ájultan. A kicsi napraforgó kihúzta magát és átnézett felettük. Messze a dombok fölött, a sötét égbolton megpillantott egy fénylő sarlót. A növekvő Hold volt az. Elcsodálkozott nagyon ezen a békés világon, csak ciripelés, apró fénypöttyök az égen és egy furcsa fényes csík. Nézelődött csodálkozott és gyönyörködött ebben a békés és megnyugtató világban. Hajnalodott már, mikor elálmosodott és álomra hajtotta a fejét.
Már észre sem vette, mikor a Nap felkelt és a többi virág elkezdetett táncolni. Néha-néha, mikor meglökték, egy kicsit felébredt, de vakította a nagy fény és inkább lehunyta ismét a szemét és átaludta a nappalt. Este azonban kipihenten ébredt. Az éjjeli világ ismerősen várta és Ő is rajongva tekintett a csillagos égboltra a Növekvő Holdra. Minden este egyre nagyobb lett és egyre magasabban volt felette az égen.
Nappal már fel sem ébredt lökdöshették őt a többi napraforgók, az ő ébrenléte már az éjszakáé volt. Aztán egyik éjjel mikor felébredt nappali álmából, pont felette ragyogott ezüstös színben a Telihold. Zengett a mező a tücskök ciripelésétől, a lágy esti szél átsuhant az alvó mező feje fölött.
- Ki vagy te? - kérdezte a napraforgó.
- Én a Hold vagyok! - felelte mély mosollyal az arcán a fénylő gömb.
- És te ki vagy? - kérdezett vissza a Hold.
- Én egy napraforgó vagyok. - felelte a kicsi virág.
- Napraforgó? - mosolyodott el ismét a Hold. - És láttad-e már a Napot?
- A Napot? - kérdezte félénken a virág - A Napot sajnos én nem láttam még. - válaszolta szomorúan.
- Ha nem láttad a Napot, hogy lehetsz napraforgó? -kérdezte ismét a Hold.
- Napraforgónak születtem. Együtt növekedtem a többi virággal, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy meglássam a Napot. - válaszolta halkan a kicsi virág.
- Ha nem láttad a Napot, nem lehetsz napraforgó! - felelte neki a Hold.
- Nem tudom, nem tudom akkor ki vagyok. Csak egy kicsi virág.
- Egy kicsi virág, aki megszólította a Holdat, egy virág aki belenézett ezüstös fényébe. Egy nagy virág, aki átlát a többi virág fölött. Virág, amiből kevés van az ég alatt.
Az alvó mező fölött egy holdfénykék virág tárta szét karjait, szerelmes arcát az égre emelve.
Ő volt a Holdraforgó.

Fehér Péter

2013. január 16., szerda

Camille Flammarion emlékére

Az Alkimista kollekcióm Égbolt gyűrűi Camille Flammarion inspirációjából ered.

A homorú és a domború égbolt elképzelésével már gyermekkoromban sokat "játszottam". Frammalion híres fametszete, amivel még hajdanán a nagy Menzel Csillágászat könyvében találkoztam, most "érett" valósággá.

Több, mint száz év telt azóta, hogy életművét megalkotta, de legbölcsebb belátásai jóval többet érnek, mint sok modern gondolkodó mai fecsegései. Hitt abban, hogy az emberiség geocentrikus és antropocentrikus gondolkodását felváltja majd a jövőben egy a világot kívülről szemlélő, bölcs, fejlődő emberiség, aki nem úgy tekint a Földgolyóra, mint a mindenség központjára, hanem egy pontra a mindenségben, ami a végtelen térben "csak" egy "periféria". Alázattal fogja fel létezését, beismeri "parányiságát" az univerzum nagyságában.

Tévedett!

Ennyire gőgös és nagyképű soha sem volt az ember, mint a XXI. század hajnalán. Persze ezt természetesnek is lehet venni ellentétben az optimista gondolkodókkal.

„ – A fény, melyet a végtelenséget népesítő összes napok kilövellnek; a fény, melyet az e napok által megvilágított világok a térben visszavetnek: a végtelen égen át magával ragadja az összes századok, az összes napok, az összes pillanatok fényképeit. Hogyha egy csillagot szemlélsz, azt olyannak fogod látni, amilyen abban a pillanatban volt, amikor elindult az a fénykép, melyet szemeid most befogadnak.”

„ – Az összes világok története ez idő szerint a térben utazik, anélkül, hogy valaha tökéletesen eltűnnék. Valamennyi elmúlt esemény szétrombolhatatlanul jelen van a végtelenség ölében.”

„- A világegyetem tartalma végtelen lesz. A Föld véget fog érni és egykoron nem lesz egyéb, mint egy sír. De lesznek új napok és új földek, új tavaszok s új mosolyok s az élet örökké fog virágozni a határtalan és végtelen világegyetemben.”

Camille Flammarion - Uránia